Óriási estét töltöttem ma a Creppy PalacsintaHázban. Tekintetbe véve, hogy elég sűrűn látogatom a helyet, illetve elméskedéseimmel kicsit első, saját celebjének tart a Ház, betekintést nyerhettem a rendszerének működésébe.

Megkukkanthattam a folyamatokat és válthattam pár szót az ezekért felelős vezetőkkel. Nem interjút, beszélgetést fogok leírni erről, csupán érzéseket, benyomásokat kívánok közölni, melyekből olvasóim bepillantást nyerhetnek egy sikeres éttermet működtető gépezetbe, rálátást kaphatnak az eredmények mozgatórugóira.

Hirtelen lepett meg februárban a hideg, annak ellenére, hogy a napokban már egy rügyező aranyeső mellett is elsétáltam egy mellékutcában.

A végletes időjárás több szempontból megviccelt az elmúlt hónapokban, nem igazán érdekelte, hogy milyen évszakot is írunk. Ezen a télen is kaptunk havas mínuszokat és átmeneti dzsekiben túlélhető kora tavaszi napokat is.

Mintha a természet fricskázgatná az orrunkat, miközben jókat röhög azon, hogy bosszúsan forgatjuk a fejünket, keressük idegességünk forrását.

Ki kell mondanom, szar napom volt. Rosszul indult a reggel, de legalább még ocsmányabb volt a folytatás. Mintha minden ellenem esküdött volna össze, a büfés tré reggeli szendvicse, az ízetlen kávé, a túl okos kollégáim, az önmagukat kisbárónak gondoló hivatalnokok és a „jó hírek”, melyek ma értek, illetve szándékos keresztbetételek életem útján. Szóval nem vagyok a leglelkesebb hangulatban.

Ezért is gondoltam, hogy felténfergek estefelé a PalacsintaHázba kiengedni kicsit a gőzt. Gondoltam, erre a napra vigasztalásképpen berendelem az összes kedvencemet és degeszre eszem magam, kiszorítva magamból a szuszt és talán az ideget is.

Azonban ahogy felültem kedvenc palacsinta páholyomba – a PalacsintaHáz kis teraszán – valahogy lelassult a vérkeringésem, pulzusszámom lecsökkent és furcsa gondolatok kezdtek megkörnyékezni.

Február első napjainak nedves estéin azon törtem a fejem, hogy mivel szólítsalak meg Benneteket ismét. Íme, mire jutottam;

Ez az év sem ígérkezik könnyű menetnek. A pénztárcánkból még mindig inkább kifelé vándorol a pénz, semmint, hogy nyugton maradna a helyén, az időjárás is olyan hirtelen változik, hogy még egy rendes fejfájást sem tudok végigszenvedni tőle, de legalább a hírekből folyó porhintésen átlátok. Tehát ahhoz, hogy ne nyomjon agyon a mindennapi kihívások súlya, igazi erőművésznek kell lenni.

Február közepéhez közeledve a Valentin nap filozófiáján elmélkedtem egy hűvös estémen, egy jó pohár muskotály és egy kímélő adag Túró Rudi palacsinta társaságában a Creppy PalacsintaHáz egyik nagy ablakán keresztül bámulva a havas várost.

Sokáig vívódtam azon, hogy vajon mi is a lényege ennek a napnak. Több barátom vélekedik úgy, hogy ez csak egy giccses, amerikai puncsos maszlag, amit ránk erőltet a globalizált világ daráló gépezete. Mások aranyosnak, cukinak tartják, amikor apró, vagy kevésbé apró ajándékokkal fejezhetik ki kedvesük iránt érzett szerelmüket, gyermekük, szüleik, barátaik iránt táplált szeretetüket.