Amint tudjátok, rengeteget utaztam a világban, vittem jó hírét a palacsintás étkeknek számtalan országban. Erről a mai napig nem tudtam leszokni. Nagyon sok oltári történetem van, melyek alkalmával számos érdekes, egyedi emberrel ismerkedhettem meg, akiktől értékes tudást kaptam, melyet kis történeteimen keresztül átadhatok Nektek.
Évekkel ezelőtt az Északi-tenger partján utazgattam, jártam a skandináv földeket, a fjordok vidékét. Egy egész napos gyaloglásomkor hirtelen sötétedett rám, kénytelen voltam egy ódon világító toronyban menedéket kérni. Itt lakott és dolgozott – inkább dolgozott – egy különc zseni, a svéd Jörgensen professzor, aki valójában dán volt. Habókos, borzas hajú, zilált bajuszú, alacsony emberke volt, akit hihetetlen kreatív elmével áldott meg a JóIsten. Egyedül élt már hosszú ideje, így örült, hogy megoszthatta lakhelyét valakivel, még ha csupán egy éjszaka erejéig is. Mesélt is végig érdekes históriákat, lenyűgözve hallgattam előadásait gasztro kísérleteiről, a repülő rántott húsról, a húsleves nyalókáról, vagy az önmagától növő csokoládé fájáról. Ámulva hallgattam őt, miközben hálám jeléül laktató vacsorát készítettem neki, egy különleges halas költeményt, egy Kapitány palacsintát, majd levezetésnek egy meggyes-mákos Fortuna palacsintát varázsoltam elé. A professzornak annyira ízlettek a fogások, hogy beavatott eddigi legnagyobb és legtitkoltabb kísérletébe, felfedte előttem az étel-időgépét.
A masina egy fém-plexit sisak volt, amit ha a fejünkre húztunk és betápláltuk a memóriájába egy étel nevét, akkor az feltárta előttünk annak az eredetét, sőt abba a korba is repített minket, hogy első kézből szerezhessünk információkat róla. Mit gondoltok, melyik ételt írtam be elsőként a sisakba? Hát persze, hogy a palacsintát!
A sisak halk zümmögéssel repített vissza az időben sok száz évet, egészen az ókori Rómába, miközben agyamba folyamatosan táplálta az információkat. Szemem előtt római legionáriusokat láttam egy tisztáson, akik bronz pajzsaikon és kerek köveken lepényszerű tésztát sütöttek. A sisaktól megtudtam közben, hogy az őspalacsintát látom a jókedvű katonák pajzsain sülni, ugyanis a palacsinta eredete a római korból származik, neve latinul placenta volt. Összetétele liszt, víz és kevéske só volt. Hangtalan narrátorom szerint nagyon fontos szerepet játszott a római légiók ellátásában, mert hosszabb ideig eltartható volt, hosszú hadjáratokon, erőltetett meneteken is lapulhatott energia tartalékként a légiósoknál. Ekkoriban nem is édes tölteléket raktak bele, hanem húsfélékkel fogyasztották, igazi kalória bombaként. A kutatások szerint a palacsinta a római légiók nyomán terjedhetett el a Duna-medencéjében és tőle nyugatabbra is, német, francia, angol vidékekre. Láttam ekkor különböző népeket Európában is, akik rómaiakkal, vagy tőlük ellesve készítették és falatozták ezt a fenséges ételt és egy emberként magasztalták azt.
Ezután kort ugrottunk, immár az erdélyi havasok fölött repített a sisak. Itt voltak az első írásos nyomai a palacsintának, a róla szóló első feljegyzéseket már 1439-ben lehetett olvasni, ahol egy recept is szerepelt. A palacsintakészítés első magyar nyelvű leírása az erdélyi fejedelmi udvar főszakácsának a 16. század végén írt szakácskönyvében olvasható.
Ekkor egy takaros parasztházban találtam magam valahol a székelyek földjén, ahol egy idős néni magyarázta számos kis unokájának, hogy a hagyomány szerint húshagyó keddig minden olyan elspájzolt élelmiszert el kell fogyasztani, amit a másnapi, hamvazószerdát követő negyvennapos böjt alatt tilos enni. A palacsintatészta egyik alapanyaga a tojás, és a kisütéséhez akkoriban zsírt használtak, így ideálisnak bizonyult a feleslegessé vált tartalékok felhasználására. Szinte bármit lehetett hozzá, vagy bele rakni, mindenki megtalálhatta az ízlésének és igényének megfelelő palacsintáját.
Ekkor éreztem, hogy már kellemetlenül kezd forrósodni a sisak a fejemen, vissza is hozott a jelenbe a professzor, nehogy valami bajom legyen, ugyanis a hosszú távú használata még tesztelés alatt áll.
Ahogy visszatértem, iszonyú éhes lettem, így a proffal bevágtuk az összes maradék meggyes-mákos Fortuna palacsintát, majd még hajnalig beszélgettünk a találmányairól. Iszonyúan élveztem a találkozásunkat, hálám jeléül reggel, indulásom előtt készítettem neki még egy adag Kapitány palacsintát és a receptet is otthagytam neki. Tudtam, hogy nála jó helyen lesz. Esetleg az időben utazgathat vele, visz néha egy kis extrát a palacsinta múltjába, vagy a jövőjébe …
