Biztosan emlékeztek még a történetre, amikor találkoztam Jörgensen professzorral, amikor évekkel ezelőtt az Északi-tenger partján utazgattam, jártam a skandináv földeket, a fjordok vidékét. Nos, ebben az időben valahol Finnország északi tájain barangoltam, ahol be kell vallanom nektek, kicsit eltévedtem. Fáradtan, fázva jártam a skandináv havas vidéket, egyre nagyobb tehernek tűnt a hátizsákom is. Csípős szél harapdálta az arcomat, a mínusz fok körüli hőmérséklet a csontjaimba mart. Mindemellett kezdett rám sötétedni is.
Csaknem elveszítettem a reményt, hogy fedéllel a fejem felett tudom tölteni az éjjelt, mikor az északi szürkületben egy érdekes alakú kis hegyet pillantottam meg magam előtt. Egy csúcsos fülre hajazott a kinézete, de nem volt túl magas. Viszont vonzó kinézeténél fontosabb volt számomra akkor, hogy az oldalában fényt láttam. Talán laknak ott, gondoltam. A remény plusz erőket szabadított fel bennem, így sietősen indultam a világosság irányába. Ahogy egyre közelebb értem, már hangokat is hallottam, a lázas munka hangjai szűrődtek át a falakon. Amint odaértem, egy gyönyörűen feldíszített, kivilágított rönkházikót láttam, amely beragyogta az egész hegyoldalt. Éhes voltam és nagyon fáztam már, ezért nem hezitáltam sokat, benyitottam a bejárati ajtón. Ami ezután fogadott, attól viszont kis híján leesett az állam. Az ajtón belépve egy gyönyörű nappaliban találtam magam, hintaszékkel, kandallóban ropogó tűzzel és óriási ablakokkal, melyeken keresztül pazar kilátás nyílt a hegyoldalra. Mesébe illő volt. Azonban senki nem volt ott.
A nappali túloldalán viszont volt egy gyönyörű, faragott faajtó, mely résnyire nyitva volt. Jobb gondolat híján bementem ezen az ajtón, és egy galériára jutottam, ahonnan lenyűgöző látvány tárult elém. Óriási csarnok feküdt előttem, tele futószalagokkal, asztalokkal, munkapadokkal, melyek mellett több tucatnyi, csíkos térdzoknis, térdnadrágos, bojtos sipkás manó tüsténkedett. Volt, aki ajándékot csomagolt, volt aki készítette azokat és volt, aki válogatott a rengeteg játék közül. Volt manó, aki a leveleket szortírozta és volt természetesen, aki a számítógépen e-mail üzeneteket nézegetett. Egyikőjük sem szólt hozzám, ahogy lementem közéjük, hiába kóvályogtam ott esetlenül, némelyik csak rám pillantott és folytatta munkáját. Óriási színes kavalkádban forgolódtam, mely tele volt játékokkal, édességekkel és megannyi gyermeki álommal, hogy azt hittem, hogy a paradicsomba csöppentem.
Ahogy mentem egyik asztaltól a másikig hirtelen egy nagy, kerek, puha valaminek ütköztem. Hirtelen azt hittem, hogy falnak mentem, de ahhoz túl lágy volt az ütközés. Ekkor néztem fel és egy alakot láttam magam fölé magasodni. Megtörölgettem a szemeimet és ekkor tárulkozott elém a látvány igazán. Egy pár fekete csizma, nagy pocakot rejtő piros kabát az ugyanolyan színű piros nadrág fölött és sűrű, fehér szakáll, no meg egy fehér bojtos, piros sapka. De hiszen ez a mikulás, a télapó maga. Majdnem elájultam meglepetésemben, a télapó a hagyományos nevetése közepette kapott el, hogy hanyatt ne vágjam magam.
- Hát téged melyik északi szellő röppentett ide kis barátom? – kérdezte a Télapó
Erre kissé zavartan bemutatkoztam, elmondtam, hogy honnan jöttem és a palacsintákról és meséltem neki. Ekkor már a nappaliban ültünk, ahol átjöttem korábban, a kandalló mellett egy pohár nagyon ízletes kakaó társaságában. Elregéltem, hogy én tulajdonképpen a Creppy utazó séfjeként járom a világot, megpróbálva elvinni a palacsinta jó hírét szerte az országokba. Télapó figyelmesen végig hallgatott, majd megdicsért, hogy milyen állhatatosan és lelkesen képviselem a küldetésemet. Ő elmondta nekem, hogy épp az ő otthonában beszélgetünk most, a háza Korvatunturi hegyoldalában áll hosszú ideje már, ahonnan minden december elején megindul, hogy rénszarvasai körberepítsék a világon ajándékokkal megrakott szánján, hogy minden gyermek megkapja a Télapótól a meglepetését. Előtte persze szinte az egész év azzal telik, hogy előkészüljenek manóival az utazásra. Rengeteget dolgoznak, ami viszont tele van mókával és örömmel, mert a cél minden gyermek arcára mosolyt csalni decemberben. Késő estig beszélgettünk, én csillogó szemmel hallgattam a Mikulást, miközben hálám és szertetem jeléül egy vacsorát rittyentettem neki. Igazából beszélgetésünk közben úgy főztem, hogy mindenkinek jusson, aki a házban tüsténkedett. Előszedtem a nálam lévő Creppy alapanyagokat és fő fogásnak óriási mennyiségű rántott Rakaván palacsintát készítettem, - a Palacsintaház egyik kedvenc fogását - majd desszertként egy hatalmas Karikás-almás palacsintát szolgáltam fel, melyből mindenki jóllakott. Télapó, manóival egyetemben csak pihegett egy fél órát a vacsorát követően, majd elégedett mosollyal ismét belevágták magukat a munkába.
Másnap reggel Télapó szólt, hogy öltözzek fel, mutat valamit. Átvezetett a csarnokon, ahol a manók dolgoztak. Mind mosolyogva integetett felém. A csarnok után egy rövid, ámde kacskaringós folyosón keresztül egy újabb csarnokba jutottunk, ahol ismét elállt a szavam. Előttem állt teljes valójában a Szán, a Télapó szánja. Csillogva, fényesen, feldíszítve, de még üresen. Télapó csak somolygott a szakálla alatt, majd füttyentett, mire egy számomra ismeretlen irányból rénszarvasok gyalogoltak elő a sötétből. Üstökös, Íjas, Csillag, Táncos, Pompás, Villám Táltos, Ágas és természetesen a piros orrú Rudolf. Rudolf volt az utolsó, aki csatlakozott a Télapó elit rénszarvas egységéhez, Télapó elmondta, hogy pirosan világító orra miatt kérte meg, hogy segítsen az ajándékok kihordásában. Rudolfot ami eddig gúny tárgyává tette, egyszeriben egyedi ajándékká vált, speciális lett tőle.
Nos, Télapó, miután bezárta nyitva felejtett számat, biccentett, hogy üljek fel mellé a szánra. Miután elhelyezkedtem, elmondta, hogy nagyon becsül, amiért ilyen lelkesen és ilyen alázattal tudom bemutatni a palacsinta sokszínűségét, ami nagy kedvence volt eddig is, ezek után azonban teljesen más szemszögből tekint rá. Továbbá elmondta, hogy egy fontos dolog közös bennünk, mégpedig hogy tevékenységünkkel mindketten örömöt és boldogságot viszünk az emberek, legfőképp a gyerekek életébe. Ezért mielőtt elindultunk volna, manói egy díszes párnán, ünnepélyesen átnyújtottak nekem egy piros mikulás sipkát, tetején fehéren fityegő bojttal, mellyel tiszteletbeli Mikulás csapat taggá avattak.
A meghatottság hatása alatt voltam, amikor a szarvasok felrántották a szánt a levegőbe és csak repültünk, suhantunk a csillagok között. Nagyokat kacagtunk, mígnem megérkeztünk a legközelebbi város határába, ahol elbúcsúztunk egymástól. Ekkor ígérte meg nekem Télapó, hogy következő utazása során mindenképpen útjába ejti a miskolci Creppy PalacsintaHázat, én pedig azt, hogy ott újabb ínyenc palacsintákkal fogom várni. Ezt követően szarvasai ismét a levegőbe lódították a szánját, én pedig már csak az öblös nevetést hallottam csupán pár másodperc múlva.
A városban nagyon nehéznek tűnt a hátizsákom, ezért a fogadóba, ahová betértem belekukkantottam. Ekkor ért a legnagyobb meglepetés, ugyanis egy piros csomagot találtam abban. A csomagban nem volt egyéb, csupán egy speciális Télapó fűszer keverék, valamint egy piros szakács sapka, fehér csíkokkal az oldalán. Télapó azon túl, hogy a csapatának tagjává avatott, tiszteletbeli Télapó szakácsot csinált belőlem. Egy kis cetli volt még a szakács sapka mellett, melyen az állt, hogy a fogásokért, a küldetésedért és a hozzáállásodért. Megértettem, hogy mindhárom kellett ahhoz, hogy megkapjam a sapkát, ami azóta is kiemelt helyet foglal el lakhelyemen. Évente egy alkalommal veszem csupán elő, december elején, amikor egyik éjszaka megvendégelem barátaimat, a Télapót, manóit és szarvasait a Creppy PalacsintaHázban.
