Vadulj velem!

A szokásaihoz ragaszkodik az ember, főleg ha kellemes, értéket adó, jó szokásokról van szó. Nos, nekem az egyik ilyen, amikor tele pakolom a hátizsákom mindenféle finom, friss alapanyaggal és mobil konyhai eszközeimmel, majd ezzel nyakamba veszem a hegyi ösvényeket.  Így történt ez egy csendes hétvégémen is, melyből aztán életem egyik legoltáribb kalandja keveredett, főszerepben talán az egyik legmegosztóbb Creppy palacsintával.

Ezúttal a Mátra hegyoldalain barangoltam, ahol egy útmenti pihenőben esteledett rám. Jópofa helynek tűnt, épített tűzrakó hellyel és egy kő eső beállóval, mely alatti padon terveztem tölteni azt a néhány órát, amit alvára szántam az éjszakából. Kora ősz volt, így a hőmérséklet a nap sugaraival szállt a hegyormok alá, ezért tüzet gyújtottam. Épp azon merengtem kezeimet melengetve az izzástól ropogó gallyak fölött, hogy mivel lepjem meg magam vacsorára, mikor mély, dörmögő zúgás ütötte meg a fülemet. A hang egyre erősödött és egyre félelmetessebbé kezdett válni. Ösztönösan behúzódtam az kőből készített beálló alá, bár nem sok értelme volt, mert a tüzem úgyis elárulta, hogy itt vagyok. Nem tudtam egyebet tenni, mint vártam és figyeltem.

Néhány perc elteltével megjelentek az első fénycsóvák a kis tisztáson, az öblös motorzaj forrásai. Négy-öt motoros kezdett körözni az általam készített tűzrakás körül, mind talpig bőrben, régimódi bukósisakkal fejükön, arcukat mintás maszkokkal takarva. Motorjaik is tekintélyt parancsolóak voltak, hangjuk mellett méretük is egyedi volt. Miután sztenderre állították a vasparipákat, leszálltak róluk és bejöttek hozzám a beálló alá. Én összehúztam magam, nem tudtam, mire számíthatok, riadt tekintettel néztem a maszkos férfiakra, akik körbe álltak, majd egyesével vették le bukójukat és az arcukat eltakaró kendőt. Legnagyobb meglepetésemre cseppet sem volt huligán, vagy bűnöző kinézetük, de ami még ennél is fontosabb volt, hogy mindannyian mosolyogtak rám. Elmondták, hogy ne féljek tőlük, ők hétvégi túrán vannak, mint régi baráti társaság és meglátva a tüzemet, gondolták megállnak pihenni és melegedni egy kicsit mellette. Ezután én is felengedtem és ahogy folytattuk beszélgetésünket, úgy lettünk mindannyian egyre fesztelenebbek. Bemutatkoztam nekik, mint Palacsinta Patrik, a Creppy palacsinták utazó séfje és elmondtam, hogy egyik kedvenc időtöltésemnek hódolok éppen a gasztro túrázásnak, melynek alkalmával mindig főzök magamnak valami egyedit.

Itt jött el a pillanat, amikor egyikőjük azt mondta, hogy bizonyítsak nekik, hogy valóban értek a mesterségemhez. Főzzek nekik valami olyasmit, ami elég megosztó ahhoz, hogy el tudják dönteni, hogy valóban különleges szakács vagyok-e, el tudom-e készíteni úgy az adott ételt, hogy mindannyian megnyalják mindegyik ujjukat utána.

Rövid gondolkodást követően már meg is volt, mit készítek újdonsült barátaimnak, ennek az öt szelíd-vadembernek. Kipakoltam felszerelésemet és a magammal hozott alapanyagokat és elkezdtem sütni a palacsintákat és előkészítettem a raguhoz a hozzávalókat. Félúton jöhettek rá, hogy mit készítek nekik, amikor többen közülük elismerően csettintettek nyelvükkel a választásomra.

Merthogy a Vad palacsintánál jobbat nem is lehet egy ilyen feladatra választani. Egyszerű elkészíteni, mégis, ha nem a kellő rutinnal és tehetséggel állítjuk össze a mártás fűszerezését, nem a megfelelő odafigyeléssel puhítjuk a húst és nem a kellő arányokat használjuk a tészta ízesítéséhez, akkor nagyon el lehet ám rontani. Izgultam is egy kicsit, de csak egy kicsit. Tudtam, hogy nem fogok hibázni, mivel nekem is az egyik kedvencem a Vad palacsinta.

Mihelyst elkészültem vele, ki is tálaltam a fiúknak a körülményekhez képest esztétikusan, akik értő ízlelőbimbókkal kóstolgatni kezdték. Először hallgattak és elmélyülten falatoztak, majd megjelent az első mosoly, a második és sorban a többi. A végén már mindannyian kacagtunk, ők pedig megöleltek, hogy ilyen finom és különleges nomád vacsorában régen nem volt részük. Be is vágtunk mind egy szálig amit főztem.

Hajnalig nyúló beszélgetésünk során elmondták, hogy egyetemista koruktól kezdve együtt motoroznak, ha tehetik és idejük engedi, egyébként pedig a mindennapok hősei, családdal, tisztes karrierrel körülvéve. Én is előadtam a történetemet, meséltem nekik utazásaimról, a Creppy palacsinták különlegességéről, harcaimról palacsinta partizánkodásaim során. Mindezeket követően azzal váltam el ettől a morcos kinézetű, ugyanakkor roppant kedélyes és pozitív társaságtól, hogy hamarosan meglátogatnak a Creppynél, ahol újabb palacsinta alkotásokat kell majd eléjük varázsolnom. Még mielőtt azonban távoztak volna, emlékbe kaptam tőlük egy motoros maszkot, melyet egy behatárolhatatlan minta borított, engem leginkább egy vigyorgó palacsinta arcra emlékeztetett. Hát nem mókás az élet? Így szívesen vadulnék sokszor még, ahogy azon az éjszakán!!!