Ördögi túra

Nagyon szeretek túrázni. Többször bebarangoltam már a környező hegységek gyönyörű helyeit. Hol egyedül, hol barátokkal, de mindig az elmaradhatatlan hátizsákom és különleges Creppy alapanyagaim társaságában róttam a kilométereket szebbnél szebb utakon, erdőben. Elképesztő magaslatokra jutottam, festői völgyhajlatokban sétáltam, csodás vidékeken sikerült járnom.

A természet valahogy mindig megnyugtatott. Az erő, mely a vadonban körülvesz, egyedülálló. Tudom, hogy bármikor eltiporhat, ám mégis óv engem, mint gyermekét.

Szóval, néhány évvel ezelőtt magamban barangoltam a Bükk fenséges hegyei között, amikor egyszeriben fura érzések bizsergették meg a hátamat. Hirtelen beborult, kellemetlen szél kerekedett és még az eső is szemelni kezdett. Szerencsémre be tudtam húzódni egy nagyobb barlangba, ahol viszont ott is ragadtam egy időre, mert nem javult az időjárás.

Addig-meddig üldögéltem ott, míg elfogott az éhség, ezért elkezdtem komótosan kipakolni a hátizsákomból. Miután felsorakoztattam eszközeimet a barlang kemény talaján, száraz fát kellett keresnem, amit hála az égnek találtam is a barlangban, amit feltehetően gondos turista társaim készítettek oda hasonló esetekre.

Szóval tüzet csiholtam, amin felhevítettem vaslapomat, melyre serpenyőt helyeztem és elkezdtem összepakolni egy ragut a nálam lévő alapanyagokból. Mit mondjak, nem bővelkedtem hozzávalókban. Nálam voltak a fűszereim, némi pulykahús és egy fél üveg csemegeuborka. Egyelőre nem tudtam mit kezdjek ezekkel, elsőként a pulyka kockáimat raktam a serpenyőbe.

Az idő egyre hűlt, szürke lett az ég alja és folyamatosan esett. Ebben a fátyolos időben egyre nehezebben láttam ki a barlangból. Az erdőből furcsa hangok szűrődtek be a pattogó tüzem mellé, nem voltam teljesen nyugodt. Miközben kavargattam a készülő ételemet, mintha egy árny suhant volna el a barlang szájánál. Majd újra és újra. Eléggé izgultam, ezért ki is kiabáltam, de csak a fák susogtak odakinn.

Már kezdtem megnyugodni és éppen azon gondolkodtam, hogy milyen palacsintába csomagoljam pulykás ragumat, amikor felnéztem és egy sötét alak állt előttem. Durva szövet csuhát viselt, arcát teljesen takarta egy csuklya. Állt egy darabig, nem szólt, hiába szólongattam. Leguggolt a tűz mellé, a készülő ételem fölé hajolt, majd csuhája alól elővarázsolt pár dolgot. Kirakott néhány fej gombát, némi sertés husit és pár, számomra ismeretlen fűszer félét, majd se szó, se beszéd elkezdte beledobálni azokat a serpenyőbe. Én halványan próbáltam tiltakozni, de aztán inkább kíváncsian vártam, mit hoz ki ebből.

Először a malac hús került a pulykám mellé, majd a gombák is. Végezetül pedig egy csípős, karkateres fűszerrel szórta meg az egészet.

Csendben néztük, ahogy összerottyant az egész, miközben kezdett valami izgalmas érzés  hatalmába keríteni. Nem tudtam ki a titokzatos látogatóm, még az arcát sem láttam, nem tudtam miért jött el hozzám és miért kotnyeleskedett bele a főzésembe, de az egyre karakteresebb illatok beindították a fantáziámat és a nyálelválasztásomat.

Amikor elkészült a mű, már tudtam, hogy burgonyás palacsinta illik hozzá. Valami óriási volt a fogás, amit összehoztuk. Ugyan csak én ettem belőle, de engem lenyűgözött. A csuhás csak guggolt, továbbra sem szólt, de éreztem, hogy figyel. Nem tudtam megállni és szedtem még egy adagot, a sertés és pulyka keresztezése gombával és a pikánsan csípős fűszerezéssel telitalálat volt. Mire a második adaggal fordultam vissza a serpenyő felől, már újból üres volt a barlang. A csuklyás alak ugyanolyan hirtelen és hangtalanul tűnt el, ahogy érkezett. Nagyon nem is lepett meg.

Ahogy a repetámat fogyasztottam a csuklyás helyén egy papír fecnit láttam meg a földön. Egy szót érettem meg a rá írt, feltehetően latin mondatból: DIABOLIC-ÖRDÖGI.

Nos, valóban ördögi volt a palacsintánk és az élmény is. Utóbb kiderítettem, hogy a hegyi népek démoni fennsíknak is nevezik a helyet, ahol akkor főztem. Visszagondolva még ma is megborzongok, hogy vajon nem magával egy ördöggel vacsoráztam-e akkor a barlangban.